Óbuda-Békásmegyer Cigány Nemzetiségi Önkormányzat

Roma körkép

A cigány nép rövid története

Forrás: https://www.parlando.hu/


A cigányság Észak-Indiából származó europid nép, akik feltehetően a 14. század elején, a török hódítás következményeként húzódtak előbb Dél-Kelet-Európába, majd a 15. századra a Kárpát-medencén átvándorolva érték el Nyugat-Európa határait (Mezei 1998).
Bari (1990) szerint a cigányok Európában való felbukkanását az egyik legelső róluk szóló írás, egy Athosz-hegyi szerzetes feljegyzése így örökíti meg: Lovakon érkeztek vagy gyalogoltak, színes ruhákat viseltek, gazdagon öltözködtek. Idomított medvéket és majmokat vezettek maguk mellett. Babonás félelmet keltettek a körülöttük lévő emberekben, ugyanakkor kíváncsiságot is. Kiváló kézművesek, zenészek, jósok és kereskedők voltak.
 
A nyelvészeti kutatások szintén alátámasztják, hogy a cigányok/romák az indoeurópai népek családjába tartoznak, őseik a szibériai sztyeppéken élő, állattenyésző árja törzsek tagjai között éltek. Az évszázadokon keresztül elhúzódó vándorlásaik alkalmával feltehetően sikerült megőrizniük a kézművességhez és a szolgáltatóiparhoz kapcsolódó eredeti megélhetési módjukat, amelyet valószínűleg még Indiából hoztak magukkal (Kállai, 2009).
 
Harmatta János szintén úgy vélekedik, hogy Magyarországon való első megjelenésük a 14. századra tehető, mivel 1381-ből már datálható egy Cigány elnevezésű falunév. Ezt követően Magyarországon keresztül megjelentek az északibb és délibb területeken, körülbelül a 15. század húszas éveiben (Harmatta 1962). Ezt az évszámot tekintik a szakirodalomban a legkorábbinak, bár ezt sokan némi túlzásnak gondolják, s a valós dátumot ettől valamivel későbbre teszik. Így írja le Király Ernő is, aki azt mondja, hogy a 16. század vége felé kezdtek a Balkánról nyugat felé vándorolni a cigány származású csoportok (Király 1992).  Bari Károly összegzése alapján elmondható, hogy a cigányok nagyobb számban már a X. században, az iszlám hódítók elől menekülve hagyták el őshazájukat, Észak-Indiát. Őshazájuk elhagyása után hosszabb ideig tartózkodtak Perzsiában és Görögországban, erre különböző nyelvi adatokból lehet következtetni (Bari 1990).
 
Visszatérve Harmatta gondolataihoz Kállai Ernő (2009) véleménye is az, hogy a cigányok Magyarországon valószínűleg a 14 – 15. században jelentek meg a hódító törökök elől, a Balkánról menekülve. Nyugat – Európa azonban nem volt képes tartósan erre az új, számukra idegen kultúrával és szokásokkal rendelkező néppel együtt élni: sorra jelentek meg minden országban a kiutasító határozatok, bár ezeket következetesen soha nem hajtották végre.
 
Ez főként a már megszilárdult társadalmi viszonyoknak volt köszönhető, valamint a központi monarchiák adóztató rendszerének, mivel a céheknek és a formálódó manufaktúráknak erős konkurenciát jelentett a hagyományos kézműiparral rendelkező, termékeiket a kereskedelmi útvonalakon vándorolva értékesítő cigány népesség (Kállai 2009).
 
A többségében a Kárpát – medencébe visszaszorult nép a törökök ellen vívott háborúk évszázadaiban a zűrzavaros helyzet ellenére megtalálta helyét a magyar társadalomban. Az állandó hadi készülődés, a kézművesek hiánya számos munkaalkalmat jelentett számukra, ami összekapcsolódott az autonómia megőrzésének korlátozott lehetőségével. A törökök kiűzése után, azonban feleslegessé váltak a hadigazdálkodáshoz kapcsolódó, mindaddig hasznosnak tartott tevékenységek, ennek következtében megindult az a folyamat, amikor már csak a legalantasabb munkákat kezdték rábízni a cigányokra (Kállai 2009).
 
Mezei (1998) egy írásában Tomkára (1983: 41-49) hivatkozva tesz említést arról, hogy a vándorló csoportok ellenőrizhetetlensége elviselhetetlen volt a pontos nyilvántartásokra épülő közigazgató államok számára; vándor és háziiparuk beilleszthetetlen a kapitalizálódó tömegtermelés szerkezetébe; mindennapi létfenntartásukhoz igénybe vett eszközeik összeegyeztethetetlenek a tulajdon szentségére épülő polgári társadalom értékrendjével, különleges vallási hiedelmeik és rítusaik elfogadhatatlanok az akkor még monopolhelyzetben lévő katolikus egyház számára. Többségüknek a kiút a visszakanyarodás volt Közép-Európa irányába. Akik maradtak, vállalták az üldöztetést, az évtizedről évtizedre meg-megújuló cigányellenes kampányokat, a politika által rájuk osztott bűnbakszerepet (Tomka 1983).
 
A cigányok nagyszámú megjelenése hazánkban a 15. század elejére tehető. Létezik egy olyan feltételezés is, amely szerint már jóval korábbi időkben, II. András magyar királynak a Szentföldről 1219-ben hazatérő seregéhez csatlakozva jutottak el Magyarországra, a városi-falusi jegyzőkönyvek (és egyéb hivatalos adatok) szerint, azonban csak a 15. századtól mutatják jelenlétüket. A magyarországi feudális viszonyok, más országokhoz képest, viszonylag biztonságos körülményeket jelentettek a cigányok számára.
 
Több uralkodó és nagyúr állított ki oltalomlevelet a cigánykaravánoknak. Ezek az oltalomlevelek az átvonulási területeken védettséget jelentettek és rendelkeztek a felől is, hogy a letáborozási helyeken a karaván tagjai által gyakorolt munkákra, az elöljáróságoktól, a lehetőséghez mérten különböző megbízásokat kapjanak (Bari 1990).
 
A vándorló életforma megőrzésével azonban elfogadták azt a lehetőséget, hogy erősen kellett alkalmazkodniuk azokhoz a népekhez, akik igényt tartottak a szolgáltatásaikra. Ezáltal a nyelv és az identitás változása is elkerülhetetlen volt: etnikai tudatukat külső és belső tényezők is mindig újra alakították, így némileg elszakadva ugyan indiai eredetüktől, de sikerült megőrizniük a különállásukat az őket körülvevő népektől vezető réteg, írott nyelv nélkül is (Kállai 2009).
 
A Kárpátok ölelte térség jelentősége tehát lényegében változott meg a cigányok számára: amíg a 15. században még csak a karavánok egy pihenőhelye volt a nyugat felé tartó vándorlásuk során, addigra a 16. századra otthonukká vált (Mezey 1998).
 
A 16 - 17. században az ún. menlevelek tették lehetővé számukra, hogy a cigányság mintegy külön történelmet élhetett a magyaron belül. Mozgásukat nem akadályozták, nem erőltették a beilleszkedésüket, identitásukat szabadon élhették meg. Életről való gondolkodásuk, közösségi szokásaik akadálytalanul hagyományozódhatott tovább a fiatalabb nemzedékre. A török hódoltság ideje alatt a magyarok oldalán vettek részt a harcokban, főleg, mint fegyverkészítők és fegyverjavítók, de mindezek mellett a nagy távolságokat bejáró karavánok is fontos szolgálatokat tettek a végvárak közötti hírek, üzenetek közvetítésével (Bari 1990). 
 
A 17 - 18. században bizonyos csoportjaik letelepedtek, szokásaikat, hagyományaikat részben megtartották. A letelepedett cigányokra a városok-falvak lakóinak igényeit kielégítő foglalkozások (zenész, kovács, borbély, stb.) voltak jellemzőek. Ebben az időszakban már több országgyűlésen kérdésként merült fel a ,,cigányügy,, és két Habsburg-uralkodó kezdeményezésére kifejezetten cigányokra vonatkozó törvényeket alkottak (Bari 1990).
 
A 18. század közepén Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusa az alábbi módon próbált meg kísérletet tenni a kérdés megoldására: Alapelvük kiinduló pontja szerint minden ember egyenlő, következésképp úgy kell megoldani a problémát, hogy a többségi
társadalom tagjaihoz hasonlóan engedelmes alattvalókká kell átnevelni a cigányság tagjait is. Mária Terézia rendeletben tiltotta meg a cigány népnév használatát, helyette az  "új–parasztot” "új-magyart” tette kötelezővé (Kállai 2009).
 
A roma és a fehér népesség közötti konfliktusok, valamint a cigány közösségek és az állam közötti problémák fő okaként a politikusok és jogalkotók a roma életmódot nevezték meg. A karhatalom és a jog minden lehetséges eszközével (1724, 1769, 1783) a cigány életvitel lerombolását tűzték ki célul, ebben látva a végső megoldást a problémák kezelésére. Úgy gondolták a folyamatos vándorlás meggátlása biztosíthatná a nyugalmat jobbágyok és cigányok között, a hagyományos roma közösségek feloszlatása pedig lehetőséget adna a cigány szokásrend megváltozására, a beilleszkedés zökkenőmentes lebonyolítására (Mezey 1998).
 
A cigányok kulturális, műveltségi, társadalmi, valamint szociális helyzetén érzékelhető nyomot hagyott a hosszantartó megkülönböztetés. Ahogy az őshazájukban, Indiában, úgy Európában sem adódott lehetőségük az érvényesülésre, még abban sem nagyon, amihez valójában értettek. Némi kivételt jelentett ez alól a zene, továbbá a kovács és famegmunkáló mesterségek gyakorlása (Tóth 2002).
 
A Mária Terézia és II. József által elrendelt intézkedések elsősorban a lakosságnak a kóbor cigányok által kiváltott ellenszenve miatt születtek meg, és az erőszakos letelepítést vették célba. Rendeleteikkel mindent igyekeztek felszámolni, ami az ellenszenvet, előítéletet kiváltó cigány életmódot jellemzi. A szigorú rendeletek azonban nem eredményezték az elvártakat: a cigány nép helyhez kötését és asszimilációjuk gyorsulását (Bari 1990).
 
A telepítési akciók a roma közösségekből leginkább ellenállást váltották ki, a letelepített romák megszöktek, az átmenetileg széthullott cigány csoportok, családok, ha hiányosan is, újra összeálltak, az újonnan érintettek pedig kiutat kerestek az intézkedések elől.  Mint ahogy arról már Bari is beszámol gyakorlatilag a romák társadalmi beillesztése helyett szembefordításukat érte el a politika. A cigány közösségek ahelyett, hogy széthullottak volna, éppen ellenkezőleg: megerősödtek. Az üldözött romák ősi hagyományaik felé fordulva menekültek az erőteljes asszimiláció elől (Mezey 1998).
 
Mindezek ellenére a 19. századra a több száz éve betelepült szokásaihoz és kultúrájához ragaszkodó cigányság döntő többsége feladta és elfelejtette az anyanyelvét, lassan beolvadva a magyar társadalomba (Sárosi 2009).
 
Korábbi megélhetési formáik főként a fémművesség különböző szakmáihoz és a vásári szórakoztatáshoz, a zenéléshez kapcsolódtak. Felemelkedési lehetőségként jelent meg számukra a magyar nemzeti öntudatra ébredéssel megjelenő és hosszú időre uralkodóvá váló zenei műfaj, a verbunkos virágkora. Amíg 18. század végéig alig 1600 cigányzenészt említenek a különböző összeírások, közel száz év elteltével már 17 ezer zenész cigányt regisztráltak hazánkban. A falusi zenészektől a külföldön is jól ismert cigány bandákig, széles társadalmi skálán elhelyezkedő cigányság minden idők legsikeresebb és leginkább megbecsült tagjaiként írták be nevüket a magyar történelembe. Kialakult a cigányság ,,arisztokráciája”, akik társadalmi rangjukat, anyagi jólétüket – ha csökkenő mértékben is – egészen a 20. század második feléig meg tudták őrizni. [1](157, 158, 159. o.)
 
A cigányok viszonyai között a zene a társadalomban való felemelkedés, az érvényesülés legújabb útja volt Tóth Lajos (2002: 98) Sárosi Bálintot idézi : "Kétségtelen, hogy a cigányoknak a szórakoztató zenénkben való hatalomra jutását nagyban elősegítette a társadalomnak a szórakoztatók iránt tanúsított lenéző, elítélő magatartása. Ami a társadalom kereteibe szorosabban beletartozók számára megalázkodásnak, lecsúszásnak számított, az ő viszonyaik között éppen a társadalomba való bejutás, az érvényesülés legjobb útját jelentette. A 18. század végére a cigány bandák első sikeres megszólalásával valóban eljutottak odaáig, hogy a cigányfoglalkozások között a zenélés lett a legrangosabb, a cigányok számára is legvonzóbb foglalkozás.”